Ikonográfia – új perspektívák

 
Szekcióvezető: Jernyei Kiss János
2021. szeptember 24. péntek. 11:30-13:10.
 
Panofsky interpretációs modelljének klasszikus definíciója szerint az ikonográfiai kutatás a műalkotások konvencionális tárgyát tárja fel: olyan jelentéseket, történeteket és fogalmakat, amelyeket az alkotók bevett, a hagyomány által szentesített képi formulák, szimbólumok és kompozicionális megoldások felhasználásával közvetítenek a szemlélőnek. Az ikonográfiával foglalkozó művészettörténészek gyakorlata ma is elsősorban az ábrázolási típusok feltérképezésére irányul, e tudásanyag közzétételének, rendszerezésének lehetőségei azonban az utóbbi évtizedekben sokat változtak, bővültek, és az újabb művészettudomány hatására a megközelítésmódok perspektívája is szélesedett. Hogy az alkotó az áthagyományozott jelek átvételével, módosításával vagy kifordításával mennyire aktívan avatkozik be a tradíció alakulásába, bizonyos művek hogyan állnak ellen a programrekonstrukció rutinszerű művészettörténészi eljárásainak, milyen mértékű lehet a jelentések „kikopása” a képi formulák öröklődése során, vagy a művészeti ágak, műfajok, modusok témákkal való kapcsolata miként befolyásolja az értelmezést, mind az újabban felmerült kérdések közé tartozik. A szekció ilyen és ehhez hasonló módszertani kihívásokkal foglalkozó előadásokat vonultat fel.
 
Németh István
A 17. századi holland életképek értelmezési lehetőségei: az emblematikus interpretációs módszertől a seggrepacsi ikonográfiájáig
 
Az elmúlt évtizedek művészettörténeti kutatásai jelentős mértékben gazdagabbá, árnyaltabbá tették a 17. századi holland festészettel, s ezen belül az életképfestészettel kapcsolatos ismereteinket, egyúttal az is nyilvánvalóvá vált, hogy számos korábban uralkodó nézet, mindenekelőtt az ezen festmények jellegére, illetve értelmezési lehetőségeire vonatkozó elképzelések, feltétlenül felülvizsgálatra szorulnak. Az igazi áttörést, az új szemlélet legmarkánsabb, s egyben legnagyobb hatású megfogalmazását a holland Eddy de Jongh egyes publikációi jelentették. De Jongh iskolát teremtett, módszerét számos kutató vette át, az 1980-as évektől azonban egyre több olyan kritikai észrevétel látott napvilágot, melyek az ikonológia, vagy még konkrétabban a De Jongh által alkalmazott úgynevezett emblematikus interpretációs módszer korlátaira figyelmeztettek, legalábbis a 17. századi holland festészettel kapcsolatban.
A művészettörténészek között lényegében mind a mai napig dúló vitában Eddy de Jongh, illetve az amerikai Svetlana Alpers képviseli a két szélső álláspontot, de a negatív öndefiníció (Paul Vandenbroeck) vagy az ikonográfiai erózió elmélete (Lyckle de Vries), illetve Peter Hecht, Eric Jan Sluiter és mások egyes publikációi csak tovább árnyalják az összképet.  Előadásom során ennek az immár több évtizede zajló interpretációs vitának a főbb állomásait, illetve tanulságait igyekszem röviden összefoglalni, majd néhány képelemzésen, így többek között a magyarul seggrepacsi néven ismert népi játék egyes képzőművészeti ábrázolásain keresztül érzékeltetni, hogy az elmúlt évtizedek során olykor milyen meglepő, nemritkán egymásnak is ellentmondó értelmezési kísérletek születtek egyes 17. századi holland zsánerképekkel kapcsolatban.
 
Király Erzsébet
Ut pictura historia. Újkori törésvonalak a történeti ikonográfiában
 
Az emberi múlt örök példaszerűségét és taníthatóságát megjelenítő historia, illetve az embervilágban zajló események egyszeriségét hirdető történelem fogalmi szétválása a modernitás-tudat egyik meghatározó szimptómája. A 18. század végétől jól dokumentált folyamatban a historiográfus és a képzőművész hasonló feladat előtt állt: adekvát ábrázolás révén jelentés-teli alakot, a láthatónál pedig magasabb értelmet adni a történelem egészének vagy egyes tárgyainak. A történeti stúdiumok a következő század végéig a műfaji hierarchiák élén álltak, művelői – a jelenség szellemi dimenzióihoz mérten – az értelmiségi lét reprezentánsai voltak. A történelemnek az antik retorikai hagyományban rögzített, idők feletti ideája, szemben a sajátszerűségüket egyedi miliőjükben hordozó múltképekkel, egyszerre lett ismeretelméleti, esztétikai és alkotástechnikai probléma, s átszőtte a historizmus művészi praxisát is. Szemléletesen vall erről az ún. kosztümvita, amely egyszersmind az irodalmi toposzok és képi formulák állandóságát jelentő „ikonográfiai korszak” felbomlását is megelőlegezi.
 
Oszkó Ágnes
A Szentföld a főrabbi kertjében: a szegedi zsinagóga épületornamentikája
 
A Szegedi Zsidó Hitközség Archívumában 2018-ban előkerültek a Baumhorn Lipót tervezte zsinagóga közel 120 éves kiviteli részletrajzai, melyek között a programadó Lőw Immánuel leírásait illusztráló, színes akvarellek is rejtőznek. A falfestés, az üvegablakok és a kert szimbolikája kulcsszerepet kapott az épületfunkció és az eszmei tartalom kifejezésében. A kordokumentumok ismeretében felgöngyölíthető a tervezés folyamata, a főrabbi és az építész gyümölcsöző együttműködése, mely Götz Adolf festő és Róth Manó üvegfestő munkáiban öltött testet. A kertben virágzó szentföldi és hazai flóra visszhangra lel a belső dekoráció gazdag növényszimbolikájában, hogy nyomatékosítsa az asszimilált zsidóságnak a szülőföldbe való beágyazottságát. Előadásomban kísérletet teszek az egyes motívumok tartalmi és stílusbeli értelmezésére, és a műfaj korabeli kontextusban való bemutatására.
 
Fehér Dávid
Semmi sem absztrakt. Ikonográfia az absztrakción túl: Sean Scully esete
 
Az ikonográfia a műalkotások tárgyát és jelentését vizsgálja. Jelentős kérdés: létezhet-e a tárgynélküli festészetnek ikonográfiája, és amennyiben a válasz igen, mindez milyen módszertani kihívásokkal szembesíti a műalkotások értelmezőjét. Előadásomban nem általában az absztrakt festészettel – és annak sokrétű történetével és hagyományaival – foglalkozom, hanem egy konkrét esettel, a kortárs absztrakció egyik legnagyobb hatású és legösszetettebb alkotójával, Sean Scullyval. Scully a történeti absztrakció modernista hagyományait folytatva, az absztrakció ikonikus alkotóit – többek között Kazimir Malevicset, Piet Mondriant, Josef Alberst és Mark Rothkót – megidézve teremt meg egy fokozottan redukált, mégis rendkívül komplex és variábilis absztrakt motívumrendszert, amely egy sajátos (individuális) ikonográfiai rendszerként is leírható. Művészetének értelmezését az teszi különösen nagy kihívássá, hogy a fent leírt szűk motívumkészlet újrarendezésével Scully olyan konstellációkat és konfigurációkat teremt, amelyek alkalmasak klasszikus ikonográfiai sémák előhívására. Minderre a művész képcímei is utalnak (Adoration, The Bather, Narcissus, Boris and Gleb, Maesta, Angelo). A fenti kérdésekre fókuszálva teszek kísérletet néhány meghatározó Scully-mű „ikonográfiai” szempontú szoros olvasására, továbbá utalok a művész néhány évvel ezelőtti – sokak számára meghökkentő – figurális fordulatára, amely nyomán a megidézett ikonográfiai sémák a szó legszorosabb értelmében is leolvashatóvá váltak (Madonna-sorozat). Az előadás mindemellett kitér Sean Scully a tervek szerint 2020 októberében megnyíló budapesti retrospektív kiállítására, és az előkészítés során szerzett tapasztalatokra is.