Szekcióvezető: Csáki Tamás
2021. szeptember 23. csütörtök. 12:30-14:10.
A 18. század végétől a magyarországi városokban az építkezés és általában a települési környezet korszerűsödő, egyre kiterjedtebbé váló hatósági szabályozása az építészeti alkotás lehetőségeit is alapvetően befolyásolta. Az építtetői intenciók és a tervezői ideák mellett a szabályozók, külső keretfeltételek összetett együttese határozta meg a lakó- és középületek konstrukcióját, belső elrendezését, sőt megjelenését is. Néhány kiemelkedő jelentőségű középület kivételével a 19–20. századi városi építészetben a tervezőépítészek mozgásterét a városrendezési terveknek, az építési és egyéb szabályzatoknak az adott helyre és épülettípusra érvényes kitételei, az adott funkcióra vagy programra vonatkozóan előírt vagy ajánlott standardok, szabványok, típustervek határolták be. Az építészeti invenció, innováció, az egyedi építtetői igények kielégítése ugyanakkor sokszor épp e „játékszabályok” sajátos értelmezésében, kitágításában, áthágásában ragadható meg. Az alkotói individuumra összpontosító építészettörténet-írás után az utóbbi időkben egyre több hazai publikáció törekszik e bonyolult feltételrendszernek, az építészeti alkotás kereteinek, a tervezők választási lehetőségeinek a vizsgálatára. Szekciónk előadásai az építészeti alkotást az e játékszabályokhoz való viszonyban vizsgálják. Az esettanulmányok egy-egy konkrét épület, épületegyüttes, városi egység vagy épülettípus történeti elemzése kapcsán foglalkoznak a problematikával, illetve az egyes szabályozó intézmények, eszközök, standardok kialakulásának, alkalmazásának történetét mutatják be.
Orbán János:
Építészeti rendszabályozás Marosvásárhelyen
A modern értelemben vett építési szabályrendeletek megjelenése Marosvásárhelyen a 19. század derekára keltezhető. Előadásunk azt vizsgálja, hogy ezeknek a kutatás számára mindeddig ismeretlen szabályrendeleteknek a három generációja miként befolyásolta a városképet, az építkezések minőségét és nem utolsó sorban kutathatóságát. Alkalmazásuk ugyanis egy Marosvásárhelyen korábban nem létező forráscsoport, az egyre komolyabb dokumentációvá terebélyesedő építési engedélyek megjelenésével járt együtt, melyeknek köszönhetően a dualizmus korának utolsó három évtizede ma a helyi építészet legkimerítőbben feltárható időszaka. Az engedélyeztetés menetének, az építmények kialakításának, használatának, karbantartásának egyre szakszerűbb és hatékonyabb szabályozása nem független attól, hogy a helyi építészet korábban sosem látott dinamikájú, a történeti városképet döntően meghatározó korszakáról van szó – a játékszabályok megismerése tehát elengedhetetlen a fejlődést meghatározó folyamatok megértéséhez.
Brunner Attila
Az építész, a mezőváros és a klasszicizmus. Jeney Ernő munkássága Nagykőrösön
Ha 1906-ban egy városi építési hatóság egy tökéletesen a klasszicizmus stílusának megfelelő tervet hagy jóvá, és az épület ettől teljesen eltérő, szecessziós homlokzattal, de az alaprajzi elrendezést megtartva épül fel, akkor a kutatásnak nemcsak stílustörténeti szempontból érdemes elgondolkodnia az interpretáció lehetőségein. A klasszicista kisnemesi kúriáiról ismert mezővárosban, Nagykőrösön 1902-ben egy a Czigler-irodából önállósuló építész, Jeney Ernő lett a városi mérnök, aki az elkövetkező években nemcsak a városszerkezet modernizálását kezdte meg, de megtervezte a városkép máig meghatározó emlékeit, s ő bírált el minden egyes építési kérelmet is. Munkássága furcsa kettőséget mutat. Míg Pécsre, Budapestre tervezett épületei a legprogresszívebb irányzatok jegyében készültek, Nagykőrösön sajátos ízlés szerint alkotott. Jeney ezen felül a város modernizációjának egyszemélyes harcosa volt, erről tanúskodik nagyszabású, ám megvalósulatlan koncepciójának keserédes története.
Megyeri-Pálffi Zoltán
Városházi lépcsők, folyosók, hivatali szobák – a dualizmus kori nagy városházák helyiségstruktúrája és építészete
Az 1867-es kiegyezést követően modernizált állam sajátos keretet teremtett mind a helyi önkormányzás, mind a közigazgatás számára. A korszakban épült nagy városházák – a törvényhatósági jogú városok széképületei – olyan középületekké váltak, amelyek építészeti kialakításukban egyszerre igazodtak a közigazgatási-hivatali struktúrához és a helyi hatalom képviselőinek reprezentációs igényeihez. E befolyásoló tényezők között az előbbiek egzakt szabályok közé szorították a tervezőt a városházi alaprajzi rendszer kialakításakor, az utóbbiak pedig – engedve a reprezentációs és a művészeti igényeknek – nagyobb teret adtak az építésznek az alkotásban. Az előadás – néhány nagyobb városháza példáján keresztül – e „játéktérre” enged rálátást a közigazgatás- és az építészettörténet szemüvegén keresztül.
Marótzy Katalin
Szabályok és kényszerek – Laktanyák a dualizmus korában
A 19. század közepéig – noha épült néhány laktanya – a katonaság elhelyezésének szokásos módja a beszállásolás volt a Magyar Királyságban. Ez a megoldás a kiegyezés után nemcsak idejétmúlt és társadalmi konfliktusokat indukáló, de hadügyileg is korszerűtlen volt. Noha a véderőre a költségvetés 20%-a jutott a dualizmus korában, a laktanyaépítkezések száma az 1879. évi XXXVI. törvénycikk megszületéséig alacsony maradt. Az intézkedés nyomán a törvényhatóságok is aktív szereplői lettek a beruházásoknak, az 1880-as és 18 90-es években mennyiségileg jelentős növekedést tapasztalhatunk, 1867 és 1913 között összesen mintegy 250 új építkezésről van tudomásunk. Az előadás bemutatja ennek az épülettípusnak a korabeli létesítési folyamatát és szabályzóit az előkészítéstől az üzemeltetésig. Annak, hogy egyszerre kellett megfelelni a központi és helyi előírásoknak, és közben szűkös költségvetés állt csak rendelkezésre, hasonló építészeti és urbanisztikai következményei lettek a különböző városokban.