Szekcióvezető: Rieder Gábor
2021. szeptember 25. szombat. 14:30-16:10.
Az építészettörténetben már közel másfél évtizeddel ezelőtt – még a retróhullám közepén – elkezdődött a pártállam modern esztétikai tendenciáinak feldolgozása, az örökségvédelem kényszerétől sürgetve. A kutatások ellenére a 60-as, 70-es évek modernista építészeti állománya felett sűrűsödnek a fellegek, sok esetben áldozatul esnek az értékeikre érzéketlen ingatlanfejlesztési törekvéseknek. A képzőművészet (és iparművészet) területén csak az utóbbi pár évben indult el a Kádár-kori hivatalos modernizmus múzeumi feldolgozása. A Magyar Nemzeti Galéria nagy szabású, Keretek között című kiállítása nem pontot tett a kutatások végére, inkább felvetett számos kérdést a 60-as, 70-es évekbeli művészeti mechanizmusok megismerése és a kánon kialakítása tekintetében. A szekció előadásai – egyes esettanulmányokon keresztül – arra keresik a választ, hogy milyen szövevényes, ellentmondásos relációk alakultak ki a Kádár-rendszer és a modern esztétika között, illetve miféle minőségek képződtek az egyes műnemek és műtárgycsoportok körein belül.
Bakos Katalin
Igazodás a korhoz. A tipográfiai fordulat Papp Gábor tervezőgrafikus munkásságában (1960–1965)
Papp Gábor (1918‒1982) az Iparművészeti Iskolában nyerte el művészi képzését, pályája a harmincas évek tervezőgrafikájának egyik fő irányzata, a klasszicizáló felfogás jegyében indult. A plasztikus formálás és figuratív formanyelv határozta meg a koalíciós évek pezsgésében elfoglalt helyét és a szocreál éveit is. Az 1950-es évek közepétől fokozódó absztrahálás, jelszerűség figyelhető meg munkáiban, amit 1960-ban a tárgyi ábrázolás elhagyása és a kizárólag tipográfiai eszközhasználatra való áttérés követett, amely élete végéig, 1982-ig karakteres kézjegye lett. Ennek a radikális fordulatnak, a tudatosan vállalt szikár funkcionalizmusnak a fő műveit, motivációit, hazai és külföldi művészi forrásait, valamint társadalmi-kultúrpolitikai közegét szeretném vizsgálni előadásomban. Meghatározónak tekintem a művész személyiségét és kapcsolatait, a Kádár-korszak gazdaság- és szociálpolitikájának változásait, továbbá a kormányzatnak azt a törekvését, hogy a modern állam imázsát alakítsa ki magáról bel- és külföldi propagandájában. Az életszínvonal emelésének programja megkívánta a kereskedelem, a reklám és a tárgykultúra működését szabályozó szakintézmények ‒ mint a Kereskedelmi Kamara, a Magyar Hirdető, az Iparművészeti Tanács ‒ létrehozását illetve újjászervezését, és viszonylag autonóm működését. A gazdasági és szociális motiváció mellett fontos szerepet játszott a kultúrpolitika is, amelyben a népművelésnek, s ehhez kapcsolódva az ízlésnevelésnek fontos szerepet szántak. Ahogy az intézményrendszer szakemberei, úgy a művészek is támaszkodhattak a második világháború előtti hazai előzményekre. Új aktualitást nyert Papp Gábor számára a két világháború közötti modernizmus öröksége, ugyanakkor külföldi utazásai, kapcsolatai révén tájékozódhatott az aktuális nemzetközi szénáról. A magyar alkotók elképzelése a társadalom szolgálatában álló modern dizájnról összhangban volt a két világháború közötti, modernizmusra támaszkodó, nyugat-európai formatervezők és alkalmazott grafikusok programjával.
Dudás Barbara
A „Hincz-jelenség” nyomában. Kádár-kori muráliák Budapesten és vidéken
A Kádár-kor állami megrendeléseinek sorában különleges helyet foglaltak el a középületeken elhelyezett és köztéren felállított murális munkák (mozaikok, zománcképek, üvegablakok, kőgrafikák, stb.). Előadásomban a Hincz Gyula (1904-1986) által tervezett, elsősorban oktatási intézmények, művelődési házak és szállodák számára megrendelt monumentális alkotások példáján keresztül a szocialista korszak emlékeivel kapcsolatos esztétikai dilemmákra, valamint örökségvédelmi kérdéseire, problémáira szeretnék rávilágítani. Milyen helyet foglalnak el a murális munkák Hincz és kortársai - életművében? Milyen céllal és milyen feltételek mellett kerültek elhelyezésre ezen művek a 60-as, 70-es, 80-as évek folyamán? Ki gondozta őket? hová kerültek, amennyiben eredeti helyükről eltávolították őket? Hogyan viszonyul napjaink közönsége ezekhez az alkotásokhoz? Milyen különbségek fedezhetők fel a budapesti és vidéki példák között? Mi a művészettörténész, muzeológus felelőssége, feladata, hatásköre a muráliák esetében?
Pál Emese
Munkások tündöklése és bukása. Szocmodern művelődési házak murális alkotásai Erdélyben
Az 1960-as évek végétől az államszocialista Romániában addig sosem látott mértékben megszaporodtak a művelődési házak, minden fontosabb település, de még a kisebb falvak is új művelődési házat kaptak. Ezek, a kor legjobb építészei által tervezett szocmodern épületek nem szűkölködnek az egyéni megoldásokban, s több esetben a homlokzatokat mozaikok (például a nagyváradi, a zilahi és a gyergyószentmiklósi Szakszervezetek Művelődési Háza), a belső tereket pedig különféle monumentális falképek (például Déva) díszítik. Előadásomban ennek az eddig nem kutatott, s a legtöbb esetben kritikus állapotban levő épülettípusnak a murális alkotásait vetem össze a reprezentatívabb erdélyi példákra fókuszálva. Főként arra a kérdésre keresem a választ, hogy az állami megrendelések hol szigorúbb, hol megengedőbb keretei között milyen mértékben sikerült a művészeknek egyedi, a propagandisztikus elvárásoktól eltérő, modernista esztétikai elvek mentén alkotniuk.
Wettstein Domonkos
A konszolidáció hullámai: Ideológia és szabadidős életforma a Balaton-part hatvanas évekbeli építészetében
A hatvanas, hetvenes évek Balaton-partja a társadalmi konszolidáció üdülésfejlesztési programja keretében formálódott. A forradalom leverését követően az életszínvonal emelése érdekében egyre szélesebb körben kívánták elérhetővé tenni a tóparti nyaralást. Ahogy azt az előadó a Balaton-part hatvanas és hetvenes évek építészetét feldolgozó doktori disszertációja részletesen is elemzi, a tópart szabad táji környezete felszabadult építészeti kísérleteknek adott terepet. A Balaton-parti építészet a szocialista realizmus ideologikus kényszere után a nemzetközi modern építészet tendenciáihoz való visszatéréssel esett egy időbe. Bár a társadalompolitikai szándékok az építészeti programban is megjelentek, ugyanakkor az építészeti formálásban – főleg a kezdeti években – az építészek autonóm útkeresése is tükröződött. A Balatonkörnyéki Regionális Terv keretében több léptékszinten egységesen gondolhatták át a formálás karakterét. A hatvanas évek közepétől a turisztikai és politikai koncepció váltások azonban az építészeti eszközök átértékelését is elhozták. Az előadás és a hozzá kapcsolódó kutatómunka a szerző doktori értekezésén alapszik újabb kutatási eredményekkel folytatva a korszak Balaton-parti építészetének feldolgozását. Az előadás archív levéltári kutatásokat és hagyatéki dokumentumokat feldolgozva vizsgálja a korabeli ideológia, a modern építészet eszméjének és az építészek formálási koncepcióinak időben változó összefüggéseinek dinamikáját.