Szekcióvezető: Radványi Orsolya
2021. szeptember 24. péntek. 14:30-16:10.
A szekció előadásai a másolatok, sorozatok, replikák, imitációk, parafrázisok, az eredetiség és hamisítványok problematikáját járják körül, műfaji és időbeli korlátok nélkül, szélesebben értelmezve a kérdést, mint ahogyan azt az utóbbi évek konferenciáin és kiállításain láthattuk-hallhattuk. Az előadások a gipszmásolatok értékmegőrző, pedagógiai vagy éppen kanonizáló szerepe mellett a másolás aktusának szellemi hátterét, a készítés körülményeit, a művész és a megrendelő szándékait, valamint a művészeti közeg különféle szegmenseinek a kópiákhoz való, korszakonként eltérő viszonyulását vizsgálják. E tágabb horizont – egy előadás keretében – kortárs művészeti kérdések felvetését is lehetővé teszi.
Bencze Ágnes
„Kiegészíteni mindazt, ami az ókorból csonkán maradt ránk” – Vincenzo Gemito másolatai és átköltései
Vincenzo Gemito (1852-1929), a századforduló Nápolyának enfant terrible-je sajátos viszonyt ápolt a klasszikus antikvitással. Elsősorban élete második nagy alkotói korszakában (1900 és 1925 között) meggyőződésévé vált, hogy az ókori hellén művészek keltek új életre benne és – saját szavai szerint – a csonkán fennmaradt ókori szépség újjáteremtését tekintette hivatásának. Már az 1880-as évek óta tanulmányozta, rajzolta és másolta a nápolyi Nemzeti Múzeum ókori szobrait, de igazából csak a pályáját kettévágó alkotói válság alatt emelte művészete alapjává az antikvitás követését. Gemito ebben az időszakban saját korábbi kompozícióit is gyakran újraalkotta: másolta, új szignatúrákkal látta el, vagy más felfogásban fogalmazta meg újra. Előadásomban Gemito néhány különösen érdekes "másolatát" mutatom be, sorra véve az antik utáni pontos tanulmány, a művészi rekonstrukció, a saját mű replikája és újragondolása, valamint az antik mintán alapuló mű egy-egy példáját az életműből.
Katona Júlia
Hozzáadott érték: a másolás mint a fejlődés mozgatórugója
A historizmusról alkotott általános képünk szerint a 19. század második felében az építészek és tervezők a történeti stílusok motívum- és formakincsének szolgai másolásával hozták létre a neostílusokat. Azonban az 1890-es években az antropológia, etnológia és etnográfia területén megjelenő evolucionista elméletek a másolást a fejlődés mozgatórugójának tekintették. Augustus Pitt Rivers (1827–1900) angol etnológus és régész, az oxfordi Pitt Rivers Museum alapítója, egyik „muzeológiai” kísérletében olyan tárgyi sorozatokat állított össze, amelyek a minták fejlődését követik nyomon. Bár Rivers publikációi között nem maradt fenn egy sem a díszítőművészetek történetére vonatkozóan, a régészeti és etnológiai gyűjtemények innovatív szemléletű múzeumi bemutatása a díszítőművészetek fejlődéstörténetére vonatkozóan is számos tanulsággal és eredménnyel szolgált. Sorozatai mások számára, így a Pitt Rivers Museum első kurátora, Henry Balfour (1863–1939) számára is kiindulóponttá váltak, aki az ornamentika fejlődésével kapcsolatos elméletét The evolution of decorative art című 1893-ban megjelent művében sszegezte. Az 1890-es években megjelenő evolucionista elméletek a kor ornamentikáról való gondolkodásának új árnyalatot adtak, a díszítőművészet paradigmája a motívumok fejlődéstörténeti kontextualizálásával gazdagodott. Az előadásban több kérdést is vizsgálok. Elsőként: az 1890-es években az ornamentikában is feltűnő evolucionista elméletek hogyan árnyalták a másolás elméletét és gyakorlatát? Hogyan fejlődik az ornamens a másolás látszólag mechanikus folyamata során? Hogyan módosul ugyanaz a minta a különböző anyagokban történő alkalmazásakor? Eredményez-e bármiféle jelentésmódosulást (vesztést vagy gazdagodást) a másolás? Valamint: mindennek van-e valamiféle magasabb rendű értelme a historizmus díszítőművészetében?
Prágai Adrienn
Állami Másolatgyűjtemény – Másolási gyakorlat és művészetpolitika az 1950-es években
Az 1950-es évek első felében magyar festőművészek kaptak festménymásolási megbízásokat a Képzőművészeti Alaptól. A többségében magyar és kisebb részben nemzetközi művek után készült másolatok értékmegőrzési és dekorációs célokat egyaránt szolgáltak, azonban elsődleges funkciójuk az újonnan létrehozott Állami Másolatgyűjtemény gyarapítása volt. A másolandó festményeket ideologikus módon – az állami mecenatúra mentén kimutatható kanonizációs folyamatok részeként – a „haladó hagyományok” szellemében jelölték ki, a Szépművészeti Múzeum Modern Képtárából és Régi Képtárából. A kollekcióban mennyiségi túlsúly mutatkozott Munkácsy Mihály, Szinyei Merse Pál és Paál László műveiből, de Fényes Adolf, Mednyánszky László és Kernstok Károly munkásságát is több kópia mutatta be. A másoltatás elvi alapvetéseinek, személyi és intézményi hátterének bemutatásán túl, az előadás rekonstruálja a mára szétszóródott Állami Másolatgyűjtemény összetételét és felhasználási módját, valamint felrajzolja a másolatok kultúrpolitikában betöltött szerepét.
Semsey Balázs
Rekonstrukció és díszlet – stukkómásolatokkal kiegészített „történelmi szobák” az Iparművészeti Múzeumban
Az Iparművészeti Múzeum épületének több mint 120 éves története során számos példával találkozunk, ahol a kiállításokban kialakított – fiktív vagy rekonstruált – enteriőröket létező, de a múzeumban fizikai valójukban nem bemutatható emlékek, elsősorban építészeti elemek, stukkómennyezetek gipszmásolataival egészítették ki. E másolatok célja lényegét tekintve megegyezett az egyéb muzeális intézményekben őrzött gipszgyűjteményekével: az egyetemes művészettörténet emlékeinek mind teljesebb bemutatására törekedve az eredeti művek hiányzó tárgyi és építészeti kontextusát másolatok segítségével próbálták megteremteni. Ám az enteriőrök autentikus darabjaival ellentétben nem tartották azokat műtárgynak, semmilyen nyilvántartásban nem szerepeltek, és ha a muzeológiai koncepció változásai nyomán átrendezték a kiállítótereket, a gipszmásolatok részben elpusztultak. Amelyek megmaradtak, azok viszonya több szempontból is problematikus a múzeum műemléki védettség alatt álló épületével, ezért e problémák elemzése az épület tervezett rekonstrukciója szempontjából sem érdektelen.