Könyvek, képek, évek 2.

 

Szekcióvezető: Gosztonyi Ferenc

2021. szeptember 24. péntek. 11:30-13:10.

 

A szekció címét a századelő egyik jelentős műkritikusának, Feleky Gézának 1912-ben, a Nyugat kiadásában megjelent Könyvek, képek, évek című kötete adja. A több mint száz éve megjelent könyv címe pontosan leírja a megvizsgálni kívánt problémák körét. A szekció előadásai egy-egy, művészettörténeti szempontból jelentős, gyakran forgatott vagy épp elfeledett kötetet elemeznek és értelmeznek újra. A középpontba állított, „újraolvasott” könyv minden esetben szakirodalom (pl. korszak- vagy művészmonográfia, teoretikus mű). A vizsgálat tárgya a szerzői pozíció feltárása, a mű ideológiája, narratívája, tágabb vagy szűkebb kontextusa, kánonformáló szerepe, tudománytörténeti jelentősége.

 

Szücs György

Az impresszionizmus „lápvidékén”. Szempontok Rózsa Miklós A magyar impresszionista festészet (1914) című könyvének mai olvasatához

 

1914-ben jelent meg Rózsa Miklós (1873–1945) művészeti író, művészetszervező A magyar impresszionista festészet című, a korszakban is sokat bírált könyve. A szerző az impresszionizmust a legtágabban értelmezett ernyőfogalomként használja, amely alá az utolsó negyedszázad modern törekvéseit besorolva lényegében a legkülönfélébb irányzatainak, személyeinek, csoportjainak az áttekintését adja. Publicisztikájának nyersanyaga mellett a szemléleti alapot az általa 1909-től éppen 1914-ig működtetett Művészház kiállításainak tapasztalata szolgáltatja. A kiadvány saját tevékenységének részben elfogult, részben tárgyilagos összefoglalása, amely nem mentes az önigazolás szándékától sem. A könyv újraolvasása lehetőséget nyújt arra, hogy a századelő egyik, akkor még különleges művészetszervező típusának arcélét felvillantsuk, egyszersmind a „magyar impresszionizmus” rendkívül összetett – óvatosan elfogadott vagy dühödten tagadott – fogalmának értelmezéséhez hozzászóljunk, történeti és stiláris összetevőinek elemeit számba vegyük.

 

Pataki Gábor

„Képzőművészetünk az örvény szélén”. Kőszegi László, egy hiperkonzervatív művészetkritikus a 20. század első felében

 

Kőszegi László középiskolai, majd főiskolai tanár, esztéta, dilettáns költő, nekikeseredett pamfletek írója volt. A századelőn Babits denunciálásával szerzett „hírnevet”, majd a 20-as évektől kezdve számos önállóan megjelent füzetben bírálta a modern művészet gyakorlatilag minden megnyilvánulását. Eszményképe az „örök szépség” volt, s ezt az érett reneszánszban, magyar vonatkozásban Székely Bertalan és Lotz művészetében látta megvalósulni. Hozzájuk képest ítélte szánalmasnak a középkor művészetét, s eltévelyedésnek minden újabb fejleményt. Bár harcos nacionalista volt, szélsőkonzervatív nézetei már a jobboldalon sem találtak igazán megértésre, így egyre inkább elszigetelődött. 1941-ben egy, az Ady-kultuszt magyar öngyilkosságnak bélyegző könyv társszerzőjeként lesz ismert.  Az előadás – nézetei ismertetésén túl – a korszak politikai-művészetkritikai viszonyihoz is adalékokkal szolgál.

 

Kopócsy Anna

Hoffmann Edith: Szinyei Merse Pál (1845-1920), Szépművészeti Múzeum kiadványa, Budapest, 1943

 

Hoffmann Edith 1943-ban jelentette meg Szinyei Merse Pálról írott monográfiáját, melynek alapvető erénye gondos képelemzései, nemzetközi tájékozottsága mellett, hogy a festő olajfestményeinek első, ezért alapvetőnek tekinthető oeuvre-katalógusát is tartalmazta. A monográfiában megfogalmazódó Szinyei-kép többé-kevésbé illeszkedett a korszak legtekintélyesebb művészegyesületének – a Szinyei Merse Pál Társaságnak – Szinyeiről mint a természetelvű modern magyar művészet megteremtőjéről alkotott narratívájába. Talán nem véletlenül, hiszen Hoffmann Edith egyetlen nőként a társaság megbecsült tagja volt 1938-tól. Elfelejtett monográfiájának olvasásakor célom nem egy újabb, partalannak tűnő Szinyei-vita provokálása mint annak bizonyítása, hogy a Szinyei-életmű recepciója szorosan összefüggött a két háború közti modern magyar - elsősorban posztnagybányai - művészet önképével, amely egészen a 90-es évek legelejéig meghatározta a művészettörténészek gondolkodását is e témában.

 

Árvai Mária

„Modern magyar művészet 1977-ben” (Németh Lajos: Modern magyar művészet, 1968)

 

Németh Lajos 1968-ban megjelent korszak-monográfiája kánonformáló, orientációs pontokat kijelölő munka, a huszadik század elejétől egészen megjelenésének napjaiig tekinti át a magyar képzőművészetet. Az 1945 utáni kortárs művészet bemutatásának célja azonos egy 1977-ben a Budapesti Történeti Múzeumban rendezett kiállításéval. A részben a múzeum saját anyagát prezentáló Képek, szobrok a harminc év magyar művészetéből című tárlat előzőleg járt Varsóban, a kiállítás jelentőségét azonban a budapesti bemutató adta. A fővárosban, a budavári palotában voltak láthatóak többek között Ország Lili, Lakner László és Csernus Tibor művei, némi ügyeskedésnek köszönhetően. A kiállítás felfogható Németh Lajos könyvének tágabb kontextusaként, megvizsgálva, hogy kimutatható-e szorosabb összefüggés a BTM–Fővárosi Képtár 1970-es években új irányt vevő szerzeményezési gyakorlata, kiállítása nyomán az egyes életművek elfogadtatására, kanonizálására való törekvése, és Németh Lajos személye, illetve a Modern magyar művészet című könyve között.