Szekcióvezető: Bicskei Éva
2021. szeptember 23. csütörtök. 15:00-16:40.
A szekció a tárgyakkal kapcsolatos, bevett (művészet)történészi, muzeológusi szemléletmódunk felülvizsgálatát célozza (a segítő szakmákban alkalmazott, ismeretlen vagy marginalizált pozíciók megtapasztalásának katartikus élményével dolgozó közösségi tréningekkel, az „érzékenyítésekkel” analóg módon).
Ahelyett, hogy a tárgyakat per se változatlanokként fognánk fel (és egyoldalúan elemeznénk, provenienciájukat kutatva vagy interpretálásukra törekedve), empatikusan közelítünk történetükhöz: fizikai valójukban sűrűsödő sorsukat készítőik/tulajdonosaik életútjának eseményeivel párhuzamosan, azokkal együtt bontva ki, egymásra vonatkoztatva. Egy-egy tárgy előállítását, birtoklását, idő- és térbeli vándorlásait, funkció- és kontextusváltásait, az állagában és státuszában beálló változásokat, sérüléseket, pusztulásait és újjászületéseit, megőrzését, illetve a készítőjét/tulajdonosát ért egyéni érzéseket, élményeket és történelmi traumákat – azaz (akár a nemzeti kereteken túlnyúló) társadalmi, politikai, művészeti folyamatoknak úgy a fizikai állapoton, mint az egyéni identitáson hagyott nyomait – így egy közös, személyes(ített) élettörténet keretében beszéljük el. (Ez a közelítés leginkább a kiállítóterekben szokott érvényesülni, ahol a tárgyak [történeti] folyamatok illusztratív eszközeiből azok közvetítőivé, hordozóivá válnak; ágensekké, a látogató számára is felszabadító módon, komplex jelenségeket egyénítve.)
Az é r z é k e n y í t é s e k szekcióban tehát olyan előadások kaptak helyet, amelyek egy-egy, a képző- vagy iparművészet, illetve az etnográfia körébe tartozó objekt „biográfiáját” beszélik el; folyamatosan változó vagy hibrid identitásokat hordozó tárgyak (személyesített) történeteit.
Zeke Zsuzsanna
Csinszka karosszéke
Csinszka 1917-ben költözött Ady Endrével Budapestre, a Veres Pálné utcai lakásba. A berendezés egy részét, köztük a szalonban elhelyezett biedermeier garnitúrát, Csucsáról, nagymamájától hozatta fel, melyet ekkor kék kárpittal húzatott át. A különböző korokból származó fotók, Márffy Ödön festményei és írásos dokumentumok is bizonyítják, hogy a bútorok szövete idővel többször cserélődött. Ez a karosszék például hosszú éveken át barna színű volt. Az 1950-es és az 1970-es években, amikor a garnitúra darabonként bekerült a múzeumba, egy részüket újrakárpitozták. Jelenlegi egységes külsejét a 2000-es évek elején nyerte el a bútoregyüttes, az akkor elfogadott muzeológusi szempontok szerint, Csinszka terveihez igazítva újra kék lett. Előadásomban Csinszka fennmaradt kéziratos hagyatékából kiindulva – levelezését, memoárjait előtérbe helyezve – kívánom bemutatni a karosszék élettörténetét, mely nem zárult le a tulajdonos(ok) halálával, története a múzeumban tovább folytatódott, miközben különböző korok különböző muzeológusai eltérő kontextusban állították ki kiállítóterekben, kisebb és nagyobb beavatkozásokat végezve a tárgy felszínén.
Aknai Katalin: Szerelmi ajándék
Sikuta Gusztáv – Piet Mondrian: Broadway Boogie Woogie (1943 – 196?)
Azóta, hogy a Műcsarnok Balázs Béla Stúdió történeténetét feldolgozó kiállításán 2010-ben látható volt, többé nem találkoztam a képpel. Akkor évszám és különösebb eligazítás nélkül, teljes elszigeteltségben magányoskodott a falon, csupán annyit tudtunk róla, hogy magántulajdonban van. A festmény az Hommage á Mondrian címet kapta, amelynek szerzője Sikuta Gusztáv. Piet Mondrian Broadway Boogie Woogie (1943, MOMA, NewYork) replikájának nyilvános története 2006-ban kezdődött, amikor a Kieselbach Galéria Körner Éva (1929 - 2004) művészettörténész hagyatékát, az ő személyes „múzeumát” elárverezte. A kép magánjellegű története Körner lakásáig vezet vissza. Akik jártak nála, emlékezhetnek rá, hogy a Sikuta-festette Mondrian az ágy felett függött. És aki először látta a festményt, megdöbbent, mert a hasonlóság az eredetihez nem egyszerűen hasonlóság volt, hanem az azonosság tudatának abszurd és váratlan megjelenése egy budapesti lakásban. Körner maga mondta el, hogy szerelmi ajándék volt a kép, amelyet Sikuta egy bélyegméretű reprodukció alapján, minuciózus munkával alkotott újra. Idővel a festmény szép lassan hozzáöregedett az eredetihez, patinája lett.
Hogy miért éppen Mondrian? Erre a kérdésre is keresem a választ ebben az előadásban a „másik” alkotó, Sikuta Gusztáv követésével, aki úgy tűnik, nem tartozik még a magyar művészettörténet perifériájához sem. Még saját életéből is eltűnt egy időre, s ahogy Frank János fogalmazott, „valóságos rekordja a magánynak, a magáramaradottságnak”. Ebben az előadásban visszatérnék Körner Éva életének mikrohistóriai és biográfiai olvasatához, a szerelmeknek és szenvedélyeknek csak lábjegyzetben kialkudott terepére, ami elválaszthatatlan volt az ő művészettörténeti létmódjától.
Fülöp Hajnalka
Történetek találkozása: tárgyak egy bonyhádi tisztaszobában
Egy ház, benne egy reprezentatív tér, amelyben sajátos egységet alkotva két különböző világ tárgyai találkoznak. A bonyhádi szoba tárgyainak történetén keresztül lehetővé válik egy 20. századi eseménysorozat személyes és családi vetületének feltárása. A különböző korszakokból és regionális kultúrákból származó tárgyak a kitelepítés és betelepítés folyamatának jeleiként értelmezhetők. Személyes és közösségi identitásról beszélnek, a család múltjáról és jelenéről, a bukovinai székelyek körében tipikusnak tekinthető, más vonatkozásban rendhagyó személyes történetekről, a családi emlékezés jellegzetességeiről. Egyes tárgyak hiánya, utólagos pótlása is különleges élethelyzeteket dokumentál. A tisztaszoba létrehozásának igénye jelzi, hogy a Bukovinában született házaspár utolsó életszakaszában különösen fontossá válnak az emlékezést segítő tárgyak, amelyekhez szervesen illeszkednek az 1950-es években, kitelepített svábok háztartásából megvásárolt bútorok.
Gondos Emőke – Molnár Beáta
Megtörtént tárgyak
A tárgyak és emberek viszonyát megközelíthetjük szakmai (muzeológusi, kurátori) és/vagy emberi (személyes, ön-etnográfiai) perspektívából egyaránt. Bemutatónkban ez utóbbi szemléletet követve igyekszünk empatikusan viszonyulni nemcsak a saját, hanem mások tárgyaihoz is.
Bár az ötlet már régebben megfogalmazódott, 2019-től kísérletezünk a Megtörtént tárgyak közösségi blogunkkal, amelynek keretében elsősorban nem tárgyakat archiválunk, hanem „tárgytörténéseket” dokumentálunk. A muzealizációs folyamatból – egy-egy tárgyból kiindulva – a történetekre fókuszálva emeljük ki azokat az időben és térben is meghatározható pillanatokat, amelyekben tárgy és ember élete-élménye összefonódik. Ezek, bár beleférnek egy valós, megtörtént sztoriba, bizonyos értelemben túl is mutatnak a tárgyak hétköznapi funkcionalitásán. „Kiállítottságuk”, bemutatásuk nem szakmai-kurátori koncepció kényszeréből származik, a tárgyakat nem ragadjuk ki saját környezetükből, inkább csak meghívjuk őket, hogy meséljék el, amit az emberről tudnak. A blogszövegek lehetőséget teremtenek a tárgyakkal és saját magunkkal szembeni reflexivitásra, rávilágítanak tárgyak, történetek és emberek viszonyrendszerére. Előadásunkban egy év tapasztalatait, tanulságait és kihívásait összegezzük.