Szekcióvezető: Csáki Tamás
2021. szeptember 24. péntek. 16:30-18:10.
A 18. század végétől a magyarországi városokban az építkezés és általában a települési környezet korszerűsödő, egyre kiterjedtebbé váló hatósági szabályozása az építészeti alkotás lehetőségeit is alapvetően befolyásolta. Az építtetői intenciók és a tervezői ideák mellett a szabályozók, külső keretfeltételek összetett együttese határozta meg a lakó- és középületek konstrukcióját, belső elrendezését, sőt megjelenését is. Néhány kiemelkedő jelentőségű középület kivételével a 19–20. századi városi építészetben a tervezőépítészek mozgásterét a városrendezési terveknek, az építési és egyéb szabályzatoknak az adott helyre és épülettípusra érvényes kitételei, az adott funkcióra vagy programra vonatkozóan előírt vagy ajánlott standardok, szabványok, típustervek határolták be. Az építészeti invenció, innováció, az egyedi építtetői igények kielégítése ugyanakkor sokszor épp e „játékszabályok” sajátos értelmezésében, kitágításában, áthágásában ragadható meg. Az alkotói individuumra összpontosító építészettörténet-írás után az utóbbi időkben egyre több hazai publikáció törekszik e bonyolult feltételrendszernek, az építészeti alkotás kereteinek, a tervezők választási lehetőségeinek a vizsgálatára. Szekciónk előadásai az építészeti alkotást az e játékszabályokhoz való viszonyban vizsgálják. Az esettanulmányok egy-egy konkrét épület, épületegyüttes, városi egység vagy épülettípus történeti elemzése kapcsán foglalkoznak a problematikával, illetve az egyes szabályozó intézmények, eszközök, standardok kialakulásának, alkalmazásának történetét mutatják be.
Németh Nóra
Pályázati kiírások és az egyház – kimondott és ki nem mondott szabályok a historizmus templomépítészetében
A historizmus egyházi építészetének vizsgálatában különösen érdekes terület a tervpályázatokkal beszerzett tervek alapján épült templomoké. Az építészek érdekvédelmi szervezete, a Magyar Mérnök és Építész Egylet az ideák méltó versenyének szokását akarta meghonosítani a pályázati szabályzatok megalkotásával. Szerepet kért az állami középületek pályázati kiírásainak előkészítésében és az ítélő zsűrikben. Kevésbé direkt módon, de így volt ez a kiemelt fontosságúnak tartott szakrális építészet esetében is, ahol a bírák és a pályázók olyan ki nem mondott szabályoknak vetették alá magukat, amelyekkel úgy gondolták, meg tudnak felelni a megbízó elvárásainak. Újítás, kísérletezés kevésbé jellemezte őket, a megbízó pedig a költségkeretet tartotta a legfőbb kritériumnak. Arra keresem a választ, hogy hogyan boldogultak ebben a „társasjátékban” az építészek, milyen terveket adtak be, hogy elérjenek az áhított célig, egy megépülő templomig?
Kelecsényi Kristóf Zoltán
„Toronyházkérdés” a 19–20. század fordulóján – viták és harcok Budapest első ötemeletes lakóházának megépítése körül
Bár Budapesten a hatályos építési szabályzat 152. §-a kifejezetten tiltotta ötemeletes házak építését, 1897 nyarára az Erzsébet téren egy minden korábbinál több szintes épületet húztak fel. A napi- és szaksajtóban már az engedélyeztetés időszaka alatt fellángolt a vita. Miközben tartott a polémia, a Deutsch-család Schmahl Henrik tervezte háza egyre csak magasodott. Bár főpárkánya egy centivel sem került távolabb a járdától, mint a szomszédos épületé, amikor lekerült az állványzat, szinte mindenki meglepődött. A hatóság sem tudott többet elérni, mint azt a hamar köznevetség tárgyává vált helyzetet, hogy az ötödik emelet fölötti záró födémet kibontatta, és így a tetőtérrel együtt padlástérként adták ki rá a használatbavételi engedélyt, vagyis bérbe adni nem lehetett. Mára vonatkozó tanulságoktól sem mentes történet, az engedélyezési tervből utólagosan kikapart vonalakkal, és csattanós zárásként az első előzetesen is engedélyezett ötemeletes ház mögött álló építtetővel: a királlyal.
F. Dóczi Erika
A vasbeton imidzse. Fotográfia a legitimáció szolgálatában
A századfordulós Magyarországon lassanként teljesen új „játékszabályok” íródtak az egyre nagyobb teret nyerő vasbetonépítéshez -- ez egyszerre jelentette a szabványok, szabályok speciális feljesztését, illetve az építészeti formálás kísérleteit. Az új anyag és szerkezet legitimizálásának egyik nélkülözhetetlen eszköze a vele párhuzamosan fejlődő fotográfia volt. Az építéshelyi fotózás és annak publikációja – a párizsi vasbeton-feltaláló mérnök, Hennebique irodája nyomán hazánkban is – fontos szerepet kapott a szerkezet imidzsének alakításában. A fotók által mutathatták meg az előnyös tulajdonságokat, a különös munkafolyamatokat, érthetővé tették az amúgy rejtőzködő szerkezetet, illetve próbálták képileg megragadni azokat a momentumokat, amelyek által nemcsak dokumentálták az eseményeket, hanem pozitív képet alakítottak ki, ezzel befolyásolva a szabályozó döntéshozókat, a megrendelőket és a széles közönséget is. Emellett a sajátos nézőpontok, kivágatok használatával a fotográfiák inspirálták az építészeket is, és kölcsönhatásban állhattak a korra jellemző gyorsan változó építészeti nyelvezettel. Előadásomban ezt a folyamatot szeretném bemutatni esettanumányokon keresztül.
Haba Péter
A sztenderdizáció színe és fonákja. Az óbudai Radelkis-épületegyüttes a Kádár-korszak építőipari környezetében
A Radelkis KTSZ óbudai épületegyüttese nem csupán azért jelentős emlék, mert az 1970-es évekbeli hazai építészet egyik leglátványosabb, friss nyugat-európai hatásokat is tükröző alkotása. A mérőműszereket gyártó vállalat üzemeinek és irodáinak helyet adó létesítmény egyszersmind a Kádár-rendszer „építésügyi játékszabályai” által megengedett tervezői mozgástér kitágítását célzó kreatív kísérletként is értelmezhető. A KTSZ az építkezést nem bízta a változó minőségben teljesítő, kapacitáshiánnyal küzdő állami építőipari vállalatokra, hanem maga vágott bele a kivitelezésbe – szoros együttműködésben az Ipari Épülettervező Vállalat két tervezőjével, Csikvári Antallal és Varga Istvánnal. Mindazonáltal az építők és a tervezők nem fordultak el az építőipar által kínált típusszerkezetektől és technológiai sztenderdektől, de azokat az előírt adaptálási sémák követése helyett inkább szellemesen újraértelmezve, a saját funkcionális igényeikhez, esztétikai szempontjaikhoz és az adott környezet sajátosságaihoz igazítva, „manipulálva” alkalmazták. A végeredmény mind a magas kiviteli minőség, mind a különleges építészeti kompozíció tekintetében azzal szembesítette az építészszakmát, hogy olyan alternatívák állíthatók szembe a hivatalosan támogatott „tömegmegoldásokkal”, melyek azoknál lényegesen nagyobb lehetőséget adnak az alkotói ambíciók kiteljesítésére