szekcióvezető: Szakács Béla Zsolt
2021. szeptember 25. szombat. 16:30-18:10.
Camillo Boito 1883-as, a műemlékek helyreállítására vonatkozó javaslatának nyolcadik pontját Horler Miklós úgy fordította, hogy „őszinteség”. A Boito és kortársai által megalapozott modern műemlékvédelmi elvek megkérdőjelezése és a velük sokszor ellentétes jelenkori gyakorlat felveti, hogy mennyiben aktuálisak ma ezek az elképzelések, hogy értelmezhetők, illetve értelmezhetők újra/át, hogy viszonyulnak olyan, szintén újragondolásra szoruló fogalmakhoz, mint hitelesség és eredetiség. A szekció előadásai az elvi kérdések mellett a régi és kortárs helyreállítások interpretációjával, azok módszertani megközelítéseivel foglalkoznak, illetve azzal a problémával, hogy hogyan tudja a műemlékvédelem a társadalom felé kommunikálni szándékait és tevékenységét.
Rácz Miklós
Rekonstrukciós rajz, rekonstrukciós gondolkodás
A múlt elképzelt látványvilágának rendkívül hatékonyan megalkotható rekonstrukciói lehetővé teszik, hogy a tárgyi maradványok érintetlen megőrzésével, fizikai visszaépítés nélkül mutassuk meg a rekonstrukciójukra vonatkozó ismereteinket és elképzeléseinket. A kiinduló adatok nélkül is ugyanolyan hatékonyan létrehozható ábrázolások ugyanakkor alaptalan elképzeléseket, terveket indíthatnak el, és terjeszthetnek el eddig sosem látott mértékben. Egyazon médium, pozitív és negatív alkalmazások. A téma kapcsán arra igyekszem választ keresni, milyen szempontok, fogalmak szerinti jellemezhetők napjainkban a múlt tárgyi világát elpusztult – elsősorban építészeti – műalkotásait felidézni kívánó ábrázolások, milyen főbb új műfaji keretek jöttek létre ezen a téren. A narráció különböző lehetőségei mellett a grafikai eszközök létező irányait is érdemes megkülönböztetni. Ezek alapján azt is szeretném vizsgálni, hogyan kapcsolódnak össze a grafikai és narrációs megoldások a rekonstrukciós ábrázolások gondolati, szellemi hátterével, és a létrejövő képi világ hogyan áll összefüggésben tágabb körben az elpusztult alkotásokról, azok maradványairól való gondolkodással.
Raffay Endre
Tendenciák a szerbiai műemlékvédelemben
Konferencia-előadásomban az elmúlt évtizedek szerbiai műemlékvédelmében tapasztalható irányzatok és műemlékvédelmi beavatkozások feltérképezésére, valamint értékelésére teszek kísérletet. Az előadás témája az aracsi templomromon az 1970-es években eszközölt beavatkozások eddigi értékelésének revideálásán alapul. A kutatások alkalmával előkerült műemlékvédelmi-építészeti tervek ugyanis másféle elvek érvényesülését mutatják, mint a kivitelezés eredményeként létrejött kép. Kérdés, hogy a meg nem valósult műemlékvédelmi tervek, illetve a megvalósult változat közt felfogásbeli különbségek vannak-e, vagy csupán a nagyobb szabású beavatkozási tervnek az anyagi körülmények befolyásolta leépüléséről-e. A kérdésre a választ a szerbiai műemlékvédelem más példáin alkalmazott megoldások értékelése mentén igyekszem megadni. Figyelmemet elsősorban a bácsi várra és a ferences templomra, valamint a dombói templomromra kívánom fordítani, de az említett példák nem korlátozódhatnak a magyar vonatkozású műemlékekre, a szűkebb Szerbia épített örökségének néhány kiemelt fontosságú műemlékvédelmi beruházásának vizsgálatát is szerepeltetni érdemes.
Tóth Áron
Érték vagy kamuflázs? Műemlékvédelem és a kortárs építészet a változó örökségfogalom tükrében
Az 1964-es Velencei Charta a műemlékek konzerválását és megőrzését tekintette célnak. Egy olyan nézőpontot tükrözött, aminek az alapjait a 20. század eleji teoretikusok rakták le. Az 1970-es évek végétől azonban ezt a szemléletmódot egyre erősebb kihívások érik: szaporodnak a rekonstrukciók és a replikák. Ennek a hátterében olyan komplex folyamatok állnak, mint a posztmodern vagy a globalizáció. Az örökség fogalmát folyamatosan újraértelmezik és bővítik, valamint a nyugati szemlélettől eltérő örökségfogalmak egyre inkább elfogadottá válnak. A rekonstrukciók és replikák építése az ezredforduló óta Magyarországon is egyre gyakoribb. Az előadás regionális, tehát európai és közép-európai, valamint globális, főként ázsiai példákon keresztül azt vizsgálja, hogy a hazai gyakorlat reflektál-e, és ha igen, milyen módon reflektál a változó örökségfogalomra, valamint mennyiben tekinthető a világtrendek lecsapódásának, és mennyiben különbözik tőlük.
Mérai Dóra
Érték és hitelesség a 21. századi adaptív örökség-újrahasznosításban
A Boito által megfogalmazott alapelvek a hitelesség kérdését célozták meg: hogyan őrizhető meg az utókor számára az épület olyan formában, amely tükrözi a jelenben azonosított értékeket. Az ezekre az alapelvekre épülő műemlékvédelem az épület fizikai megőrzésére koncentrál. A használat többnyire praktikus megfontolásból merül fel, mint a fizikai fennmaradás kulcsa. A problémát más irányból közelíti meg a szakirodalomban és örökségpolitikában egyre inkább bevett adaptív örökség-újrahasznosítás fogalma. A műemlék és az épített örökség közti különbségtétel itt nemcsak jogi kérdés, hanem két eltérő megközelítési módot is jelöl: mindkét esetben értékekről van szó, de utóbbi nemcsak az épület fizikai valójára koncentrál, hanem nyit az örökség fogalmának szellemi területei felé is. Az állandóan változó társadalmi és kulturális környezetnek köszönhetően ez az épített örökséggel összefonódó szellemi örökség is folyamatosan alakul, így a változás az örökség természetes része. Ez az értelmezés azon megközelítés alapja, amely szerint az örökség társadalmi és gazdasági erőforrás. Az épített örökség fogalmának ilyen alakulása bonyolult kérdéseket vet fel a műemlékvédelem tekintetében: hogyan fogható meg a fizikai és szellemi örökségi értékek összefonódása, és milyen következményekkel jár ez az építészeti beavatkozásokra, a tér és a látvány alakítására, a hitelességre nézve?